Keresztesi csata

http://crowland.uw.hu/images/csata/mezokeresztes.html

 Mohács után az ország három részre szakadt: Erdély külön fejedelemség, középen a török az úr, északon a Magyar Királyság kicsiny sávja, ami a Habsburg birodalom része. A mezőkeresztesi csata a történelemből mindenki által ismert zsitvatoroki békével záródó Tizenötéves háború első szakaszára esik. A háborút 1591-ben egyértelműen a török fél kezdeményezte. A habsburg politikai vezetés kezdettől fogva felvállalta a nyílt konfrontációt, amelynek célja kezdetben a korábbi statusquo megtartása volt. A török hadvezetés célja valószínűleg az egész történelmi Magyarország meghódítása lehetett, főként az Észak-Dunántúlt akarták elfoglalni. A Felvidéken Erdélyhez hasonló vazallus státusú államot szerettek volna létesíteni. A kezdeti oszmán hadi sikereket követő sikertelenségek ezeket a terveket módosították. Az Oszmán Birodalom gyengeségeinek felismerése után felvillant annak a reménye, hogy törököt kiszoríthatjuk nemcsak a szorosan vett Magyarország és Erdély, hanem az egész középkori Magyar Királyság területéről. Sajnos mindez, a csata elvesztése után még közel száz évig, csak "Őszi ködben múló remény" maradhatott.

 

 

1596-ban a magyarországi hadszíntérre felvonuló félelmetes létszámú oszmán-török haderő tizenkilenc napig tartó ostrom után, október 12-én bevette Egert. Sajnos Eger nem csatában esett el, hanem zsoldos védői önként megadták magukat, pedig ha Egert megvédik, a mezőkeresztesi csatára nem került volna sor. Talán a rossz időjárási körülményekkel magyarázható, de az Eger felmentésére felvonuló keresztény csapatok csak a vár elvesztése után, október 18-án tudtak egyesülni.  Így a Habsburg Miksa főherceg és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem vezetésével Sajóvámosnál egyesült császári, erdélyi és felső-magyarországi hadaknak immár a tét nem a vár felmentése, hanem a visszaszerzése lett.

Az egyesült sereg harci kedve, erkölcsi ereje és hite sanyarú csorbát szenvedet, de még nem halt ki teljesen. A kezdeti hangulatra jellemző, hogy a császári hadseregben az elkeseredettség uralkodott. Szerencsére a felső-magyarországiak, akiket nyugtalanított Eger elvesztése, valamint az erdélyiek, akik Báthory Zsigmond fejedelem vezetésével útközben a Sajó körül keményen megverték a szultán táborába igyekvő tatárokat, lelkesedése csakhamar átragadt az egész egyesített táborra. Így már mindenki készen állt a többszörös túlerőben lévő szultáni sereggel megütközni.

 

A török táborban nem voltak kellően informálva a keresztény hadikészültséggel kapcsolatban. Ezért a magyar származású Khádim Dsáfer pasa azt a határozott utasítást kapta, hogy csatába bocsátkozva semmisítse meg, vagy ha ez nem megy, akkor harccal való felderítést alkalmazva tapasztalja ki a felvonuló szövetséges erőket. A pasa felismerve Mezőkeresztesnél és Bükkábránynál található elmocsarasodott Keresztesi patak stratégiai jelentőségét, október 21-én - a keresztény hadakat megelőzve - Keresztes mezővárosnál hídfőállást foglalt. Az ideérkező 15 ezerfős előhad a gázlókat megszállta és lerombolta a Keresztesi patakon átívelő hidat.

 

A mezőkeresztesi csata 1596-ban már az október 22-i előcsatározásokkal megkezdődött. Ezen a napon Király Albert erdélyi generális és Rusworm Hermman főstrázsamester portyázó csapatai a Mezőkeresztesnél táborozó Dsáfer pasa csapataival,  csatát kezdeményeztek a híd maradványai és a  templom elfoglalása érdekében.  Állóharc alakult ki, ahol a török és a keresztény gyalogok egyaránt a mezőváros és Keresztespüspöki  épületeit fedezékül használva, lövöldöztek egymásra. A Dsáfer által vezetett török előhad nem volt képes sokáig feltartani a szövetséges sereg előrenyomulását, ezért hadiszereit hátrahagyva visszavonult Eger irányába.

 

Október 23-án a szövetséges haditanácson két merőben eltérő vélemény csapott össze: Habsburg Miksa főparancsnok defenzív, valamint a magyar és erdélyi főurak támadó taktikája. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem, Habsburg Miksa főherceg engedélye nélkül hajnal előtt csapataival átkelt a keresztesi gázlón, azzal a szándékkal, hogy megütközik az oszmán főerőkkel. A példája azonban nem talált követőkre. A főparancsnok határozott utasítására a Báthory vezette erdélyi sereg kénytelen visszahúzódni a számára kijelölt táborba.

 

Október 24-én, a kialakult helyzet elemzése után a haditanács úgy dönt, hogy semmiképp nem indulnak a szultáni fősereg ellen. Kihasználva az elmocsarasodott Keresztesi patak adta lehetőséget, álló védelemre rendezkednek be. Az előzőnapi táborhely Keresztes mezővárosnál volt, amit a hatékonyabb védelem érdekében alkalmasabb helyre, kb. 3 km-re északra átköltöztettek, és megerősítettek. Déltájban a Keresztesi patakhoz érkezett a szultáni fősereg  török-tatár előhada, amelynek sikerült a keresztesi templom közelében lévő gázlótól lentebb, valahol Nagymihály és Gelej települések közelében gázlót találni és átkelni a mocsáron. E napon az erdélyiek, valamint a Teuffenbach Kristóf kassai főkapitány felső-magyarországi csapatai a tábor bekerítésében mesterkedő török-tatár előhad támadását sikeresen visszaverték.

 

Október 25-én, pénteken délre már az egész oszmán-török haderő a patakhoz érkezett és megkezdte a támadást. Olyannyira hevesen folyt a küzdelem, hogy a keresztények közül senki észre nem vette, hogy a török a túlparton ágyúkat hoz ellenük, sőt, janicsár csoportok keltek át a mocsáron és oldalba támadták a szövetséges sereget, de az együttes erővel visszaszorította az ellenséget a mocsár túloldalára.

A  haditanácsban már mindenki tudta, hogy a döntő csatát nem lehet elkerülni, de sok függött attól, hogy a terep adta lehetőséget kihasználva álló védelemben maradnak-e, vagy esetleg támadólag fellépve nyíltan, szemtől szembe megütköznek a szultáni fősereggel.

Híre járt, hogy a török tábor élelemhiányban szenved, ezért többen azt javasolták, hogy  folytonos apró csatározásokkal húzzák az időt. Abban az esetben, ha tényleg nincs elég élelmük a török minden bizonnyal kénytelen lesz meghátrálni. Másfelől a haditanács azt is megfontolta, hogy az állandó, éjjel-nappal tartó csatározások, a tábori élet egyéb nehézségei a keresztény katonákat testileg és idegileg egyaránt felőrli. Ennek ismeretében viszont már nem lehetett előre tudni meddig tudják tartani magukat. A törökök létszámbeli fölénye túl veszélyesnek látszott, ezért a szövetséges haditanács abban állapodott meg, hogy a nyílt összecsapás kockázatát nem vállalják fel. Sokkal tanácsosabbnak tűnt a mocsár egyik gázlóját látszólag feladni, és a török csapatok egy részét átengedni, ezzel lehetőleg megosztva annak erejét. A török sereg megosztását a terepviszonyok, illetve az elmocsarasodott Keresztesi patak biztosította. A mocsáron két jelentősebb gázló volt. Ezek közül a nehezebben védhető keresztesi gázlón kívánták átengedni a törököt, míg a táborral szemközti alsóábrányi gázlót erős német gyalogság őrizetére bízták.

 

Október 26-án, a döntő összecsapás napján a csata első szakasza azzal kezdődött, hogy az ellenség a neki direkt átengedett keresztesi gázlót kihasználva Ibrahim nagyvezér vezetésével csapatonként átnyomult a mocsáron. Eközben az éjszaka átkelt tatár portyázók biztosították a török seregrész zavartalan átjutását. A török csapatok csak lassan tudtak átjutni a mocsáron, így 11 óráig átkelt seregrész nem tudta a hídfőállás kiépítéséhez szükséges erőfölényt biztosítani. Ugyanakkor az Ábránynál átkelni kívánó Hasszán pasa szintén nem tudta megvetni lábát a patak keresztények felőli oldalán, mert az iderendelt német gyalogság és lovasság kemény ellenállást tanúsított. Az oszmán hadseregének csak kisebb hányada kerülhetett át a  patak keleti oldalára, míg tekintélyesebb része a sáv másik oldalán, a szultáni főhadiszállás mellé volt rendelve.

 

Az ellenségre nyitott tűztámadás után az első rohamot a huszárok indították meg. A balszárnyon elhelyezett székelyek a velük szemben lévő tatárokat, míg a centrumban található 4000 huszár és a jobbszárny a keresztesi templom körül elhelyezkedő török seregrészt támadta.

A tatár szándéka továbbra is a szövetséges tábor bekerítése volt, de a puskás keresztény gyalogság, és tüzérség tűzereje ezt megakadályozta. Az ábrányi gázlónál elhelyezett német gyalogság és lovasság, a törököknek a tábor elfoglalására tett kísérletét szintén meghiúsította.

Mivel a szövetségesek a tábor felől kellően biztosítva voltak, ezért a három  keresztény sereg minden további gond nélkül zavartalanul támadhatta azokat az ellenséges csapatokat, amelyek Ibrahim nagyvezér vezetésével a keresztesi gázlónál átkeltek. Így délután 3 óra körül Schwarcenberg és Király Albert vezetése alatt lévő deréksereg a mocsáron visszaszorította az ellenséget, azonban a török csapatokat nem sikerült teljesen szétverni, nagy részüknek sikerült visszatérnie az eddig tétlenül álló derékhadhoz, ahol a szultáni tábor mellett ismét csatarendbe fejlődtek. A mocsaras patak túloldalán az oszmán-török haderő továbbra is félelmetes túlerőt képviselt.

 

A részleges győzelem kivívása után a haditanácsban ismét fellángoltak a korábbi nézetkülönbségek. Végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek, Király Albert generálisnak, valamint Pálffy Miklós dunántúli főkapitánynak sikerült meggyőzniük Miksa főherceget, hogy keljenek át a mocsáron és támadják meg a szultáni derékhadat.

Miksa főherceg döntését valószínűleg jelentősen befolyásolta az a tény, hogy elterjedt a hír, miszerint a Szultán elhagyta a csatamezőt. III. Mehmed megfutása valóban megnyerté tehette volna a csatát, de mindez nem így történt. Az oszmán uralkodó környezetében tartózkodó Edward Barton angol nagykövet leveleiből meggyőződhetünk arról, hogy a szultán elmenekülését illetően mi az igazság. A követ szavahihető előadásban nem szégyellte bevallani, hogy mikor látta a keresztények előrenyomulását - ami a török sereg csaknem kétharmad részét futásra késztette - ő és a követség személyzete is menekülésre fogta a dolgot. Később látva, hogy III. Mehmed helyben maradt, azonnal visszafordult és ismét csatlakozott a szultán kíséretéhez. A követ "a világ ítéletére hagyja elképzelni", milyen remegés fogta el III. Mehmedet, amikor a keresztények a közvetlen közelében már az udvari testőrséggel küzdöttek, ennek ellenére mégis megállta helyét. Valószínű ennek köszönhető a csata eseményeinek váratlan fordulata.

 

Visszatérve az események leírásához a döntő összecsapás második szakasza azzal kezdődött, hogy Miksa főherceg parancsot adott helyettesének a seregek mocsáron való átvezetésére. A katonákat váratlanul érte az új parancs, ami szöges ellentétben állt a korábban kiadott utasításokkal. A keresztény sereg, úgy ahogy csatarendbe fejlődött és a mocsár keresztesi átjárójánál folytonos tüzelés, trombitaszó, dobpergés közepette átkelt.

A török szemtanúk visszaemlékezései szerint a keresztény sereg oly hatékonyan alkalmazta tűzfegyvereit, hogy ezzel meg futamították a létszámában jóval nagyobb oszmán hadsereget és elfoglalták a szultán ágyúit. A már megszerzett előnyt azonban nem aknázták ki, hanem elérve a török táboráig a sátrak kifosztásához láttak. Ebben a helyzetben már nem lehetett szó szervezett csatarendről, fegyelemről, parancsnoki tekintélyről; hanem ki a sátrak között volt az rögtön a zsákmányra vetette magát.

 

Az ütközet fordulata - ami a csata harmadik fázisának kezdetét jelentette - hirtelen következett be. Szemtanúk állítják, hogy a zsákmányoló keresztény gyalogság és lovasság harcrendje a sátrak között teljesen felbomlott, a kialakult közelharcban már a török létszámfölénye nagyon sokat számított.

III. Mehmed helytállásának és parancsainak hírére a megfutott szpáhik visszafordultak és a szultán zászlaja köré gyülekeztek, a tatárok sem szóródtak szét, nem is beszélve a janicsárokról, akiket, ha a szultánjukat védték, eddig még soha senki nem tudott megfutamítani. A már menekülő szpáhik jelentős részét a Szultán janicsárjainak helytállása újból harcra bírta, így az eddig veszteg álló tatárokkal együtt megkísérelték a zsákmányolókat szétverni.

 

A török táborban fosztogató keresztény katonák az ellenlökés hatására megijedtek, és futva igyekeztek a deréksereghez visszatérni, ez azonban nem mindenkinek sikerült. Ezt látva, akik még eddig szilárdan álltak, nem várták be, míg a helyzet tisztázódik, hanem szintén menekülésre fogták a dolgot.

A török-tatár seregek egyidejűleg indított támadásának hatására a keresztény lovasság is megfordult és futásnak eredt, ezzel cserbenhagyva gyalogos bajtársaikat. Az egész szövetséges seregben kitört a pánik és mindenki egyszerre, csúfosan és végzetesen megfutamodott.

A szövetséges sereg nagyobb része a lövegeiket, hadifelszereléseiket hátrahagyva a környező hegyek felé vette útját. Miksa főherceg Kassa, Báthory Zsigmond Tokaj felé menekült. Az összegyűlt szövetséges hadból többen Ónodra, Diósgyőrbe, Tokajba, Szendrőre, illetve Kassára futottak. A források szerint néhányan még a táborban maradtak, de látva a többiek menekülését, az éjszaka folyamán ők is elmentek. Szerencséjükre a török abban a hitben, hogy a keresztények a táborukban elsáncolja magukat, a patakon túl nem üldözte a menekülőket.

 

Az október végi csatavesztéssel tehát "Őszi ködbe fúltak" a remények, amelyek a megelőző esztendők hadisikerei nyomán ébredtek.

Milyen hatása volt Eger elestének és a mezőkeresztesi csatavesztésnek? A csata alkalmával a környék települései teljesen elpusztultak, és évtizedekre lakatlanná váltak. Mezőkeresztes lakói csak 1615 -ben kezdtek visszatelepülni a két évtized után is csontoktól fehérlő környékre.

A veszteségekre nincs pontos adat. A csatában "amelynél a mi időnkben véresebb nem volt" - írta a kiváló humanista történetíró Istvánffy Mikós -, elesett 5 vagy 6 ezer lovas és ugyanennyi gyalogos, akik között néhány híres vezér, parancsnok és tiszt is volt. Hogy ez volt-e valójában a veszteségi arány, vagy túlzásokkal állunk szemben, nehéz tisztázni.

Miben rejlik a mezőkeresztesi csata jelentősége? Elsődlegesen talán abban, hogy elvesztése ellenére is bebizonyította, hogy a Keresztény Európának nincs többé oka félni a török félhold árnyékától. Szétoszlott az iszlám hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza. A korabeli török történetíró, Pecsevi Ibrahim az egyik magyar ellenfél - Pálffy Miklós dunántúli főkapitány - szájába adta ennek a kifejezését: "Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telidestele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak, s a népet elpusztítják, megölik. Egymástól így hallották, ebben a hiedelemben nőttek fel, s e téves hitben meg is maradtunk. Ezt a dobozt nem kell felnyitni, a világ az én időmben el ne pusztuljon, így szólt mindegyik, s császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt; mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. Sajnos, hogy ily hiedelemben töltöttük mostanáig az életünket."